Blogháború

Ez most nagyon hosszú lesz, ha nincs időd, ne fogj bele!

Kapásból azzal kezdem, hogy döntéseink, amelyeknek következményei másokat is nagy mértékben érintenek, nem lehet a magánügyünk. Egy olyan volumenű dolog, mint egy másik országba való költözés, végképp nem. Az alábbiakban sógornőm bejegyzésére kívánok reagálni, s ezt neki is elküldöm, mert nehezményezte, hogy virtuális naplómban őt inzultálom.

Ezúton kérek tőle elnézést a "címes sztori"-hoz fűzött szövegemért: valóban sértő volt a megfogalmazás.

Tehát Ausztráliához:

Gabi idestova 4 évet élt Franciaországban (hol ösztöndíjjal, hol csak úgy magánúton), jómagam soha nem tartózkodtam huzamosabb ideig külföldön. (Úgy hiszem, nem is tudnék. Már nem is feltétlenül a családom miatt, hiszen ahogy Csilla barátosnémmal tárgyaltuk legutóbb, mára már a saját kis család az első. Egyet is értek ebben messzemenőkig Tündével.)

Hogy miért is írok erről, annak egyszerű a magyarázata: csak mi nők vagyunk képesek arra, hogy ismeretlenül is megutáljuk egymást, gyűlölködjünk, egyáltalán bármilyen szélsőséges érzelmet érezzünk valaki idegen iránt. Tündével én soha nem találkoztam, s ki tudja, fogok-e valaha. Mindenesetre olyan rosszban vagyunk, ahogy csak két ember on-line lehet. 

Minden a lakásunk megvásárlásával kezdődött. Anyagi és egyéb indiszkrét részletekbe nem megyek bele, de a lényeg, hogy bizalmatlanságukkal - úgy éreztük - veszélyeztették lakásvásárlásunkat (Tündi bizonyos papírokat nem akart aláírni; már nem is emlékszem, végül kellett-e). Emiatt nem beszélünk egymással. Én nem értettem, miért akadékoskodnak ennyire:  szükségünk volt rájuk a lakásvásárláshoz, mert Gabinak kellett papíron egy ingatlan megléte, viszont ugyanez sógoroméknak kellett még anno a kiutazáshoz. Ezért egy ajándékozási mizéria következett anyósomék házával - aminek az illetéke persze minket terhel... pontosabban mostantól mamáékat, mert nem bírtuk tovább fizetni... -, de legalább két hónapig tartott a huzavona köztünk, pedig minket nagyon szorított a banki határidő. Így is majdnem elestünk a lehetőségtől. Én szabad stílusomban azzal vádoltam őket, hogy a végén miattuk nem lesz a gyerekek feje fölött tető, s így is éreztem akkor, s valóban ez is volt a helyzet. Két pedagógusnak a bankok nem adtak hitelt, uzsorás pénzintézetekkel nem tárgyalunk, ezért örültünk annyira, hogy sikerült egy tanácsadó cégen keresztül kölcsönhöz jutnunk. Természetes, hogy plafonon voltam. Ugyanakkor az is hozzátartozik a dologhoz, hogy nagyon meglepett a hozzáállásuk: a mi családunkban, ha valakinek segítség kell, először odaadjuk, amit kér, és csak aztán kérdezgetünk. Bízunk egymásban, és soha nem verjük át a másikat. Érthető persze sógoromék (későbbiekben Bandiék) hozzáállása is, engem nem ismertek, nem bíztak bennem, csak számomra volt mindez nehezen emészthető.

Szóval így kezdődött. Mi Tündével nem beszélünk, Bandinak reagálok a chatjeire, ha Gabi nincs, de vele sincs semmilyen kapcsolatom. A gyerekek növekedését nyomon követem, Panninak sokat mesélünk is róluk, nézegetjük a képeket, hátha az unokatestvérek egyszer találkoznának. (Mamáéknak megmutogatjuk a fotókat, most akarunk majd nyomtatni frisset, lássák az unokáikat legalább így.)

Ami tovább fokozza a feszültséget, az az, hogy az itthon maradtak, nem tudják megemészteni Bandiék döntését. Nem a disszidálást, hanem Ausztráliát. Esély sincs a látogatásra. Egy repülőjegy félmilla oda-vissza, ha jól tudom. Gabi szenved, mégis csak az ikertestvére van kint, és nem utolsósorban azért is, mert ő pont a testvére kedvéért/hívására jött haza Fr.o-ból.(Ahonnan egyébként haza-haza látogatott természetesen.)

Ami nekem furcsa ebben az egészben, hogy hat év alatt képtelenek voltak hazajönni. Legalább egyikük. Persze erre azt mondják, hogy inkább ők vinnék ki mamáékat, vagy minket látogatóba, de úgy gondolom, nekik kellene hazajönniük. Érthetetlen, hogy miért az ittenieknek kellene kimenni látogatóba (Mi kimentünk, gyertek ti is, itt csuda klassza, otthon úgy is gáz??): nem mintha Gabi nem menne szívesen, ha lenne miből (én támogatom is ezerrel), de erre ő azt mondja, hogy azzal a szülei még nem lesznek boldogok, ha a testvérek találkoznak. Én csak attól tartok, hogy késő lesz, mire Bandiék végre rászánják magukat a hazalátogatásra.

Tünde azt írta, hogy mi önzőségnek tartjuk a döntésüket. (Gondolom, ránk célzott.) Ez így is van. Önző dolog, mert nem gondoltak, csak magukra. Teljesen rendben van, hogy a gyerekeknek jobb jövőt akartak biztosítani, de pont ők voltak azok, akiknek itthon is bőven volt mit aprítaniuk a tejbe (saját ház, autó, jó fizetés). Ha pedig még Tünde is visszament volna dolgozni, pláne. Valóban nehéz itt a megélhetés.... nekünk, de nem nekik. Ezért ezt sem tudom indokként elfogadni, bár nem is kell. A gyerek az első, persze, ugyanakkor visszás, hogy őket is elszakították a nagyszüleiktől, a nagybácsitól, az összes rokontól. Míg a kintieknek vannak rokonaik a közelben, nekik egy sincs. Szerencsére Panninak és Doninak legalább a mi águnkról vannak itthon is unokatesók. Csak akinek van, az tudja, mit is jelent ez. És ezzel most tényleg nem szándékszom sérteni senkit!

Az egészben (Tündi indoklásában) azt tartom nevetségesnek, hogy nem őszinte. Először (sokkal korábban) azt írta, már nem is tudja, miért mentek ki (Bandi egészsége, karrierlehetőség hiánya, téli depresszió), most pedig a gyerekekre hivatkozik. Nincs abban semmi szégyen, hogy valakinek elég az online kapcsolat, ha valakinek nem jelent annyit a nagy család, ha valaki tényleg elsősorban maga miatt megy olyan messzire - mondjuk ki bátran: 'Valami újat akarunk, és tök messze, mert így tudunk magunk lenni, és bocs, de nem érdekel, hogy mit gondoltok, ez van!' Nem kell a rizsa! (Ha a gyerekeket nézem, jómagam nem biztos, hogy kiteszem őket egy ennyire bizonytalan helyzetnek. Tanulóvízummal mentek ki Bandiék, és bíztak a csodában, a munkában, a sikerben. Nem mindenkinek sikerül, nekik hál' Istennek igen. Sokan jönnek vissza. Ezt a bizonytalanságot a magam kedvéért nem vállalnám föl, ha vannak gyerekeim is...De ez én vagyok.) 

Egyet kérek csupán, ne várják el, hogy ezt a döntésüket más, aki nem úgy gondolkozik, maradéktalanul elfogadja és megértse. Nem hiszem, hogy tisztában vannak azzal, mit okoztak az ittenieknek. ÉS ITT MOST KITÖRLÖK EGY RÉSZT, AMIT KORÁBBAN ÍRTAM, MERT  TÜNDI  MEGKÉRT RÁ, MIUTÁN ELOLVASTA. ÁM LEGYEN. (Sok mindenhez lehet hasonlítani a mostani kapcsolatot a családok közt: kitapétázom a falat virágokkal, tök jó is, csak nincs illatuk, nem tudom őket megfogni.) Az, hogy az én anyósomék azóta szinte ki sem mozdulnak otthonról, már nem is meglepő. 

Engem is önállóságra neveltek a szüleim, 15 éves korom óta kollégiumban és albérletben éltem, több órányira a szülői háztól, hogy megálljak a saját magam lábán.  18 éves korom óta dolgozom (tanítás, újságírás, statisztika, stb.) De gondolok a szüleimre, hogy igenis támaszuk lehessek öregkorukra, ha megromlik az egészségük. Gondolok rájuk, mert én meg az ő gyerekük vagyok, s ma már tudom, milyen fontosak a gyerekeim. Nem foszthatom meg őket magamtól! Anyagilag nem fogom őket tudni támogatni, ez elég egyértelmű, de szerencsére nem is szorulnak rá. Az, hogy mi viszont még mindig a szülőktől kapunk pénzt, rosszul érint bennünket. De ha nem tudnának így segíteni, megoldanánk máshogy. Igaz, akkor elveszítjük a lakást, de ha ez az ára, elkezdjük előröl. Újra albérletben. Viszont a pénz ilyen mértékben nem számít, legalább is hallani sem akarnak arról, hogy ne segítsenek, ameddig tudnak...

Magyarországon most nagyon nehéz annak megélnie, aki lakáshiteles. Ha nem lenne hitelünk, nem lenne gondunk. Annyira azért elég a tanári fizu. És most már itthon is kapható minden, és megtehető minden. Tündééknek kint nyílt ki a szemük. Fényképeket küldenek csodálatos tájakról, növényekről, amelyek szépek, de itthon is vannak (persze vannak kivételek: életemben nem hallottam a frangepáni virágról, pedig milyen csodálatos!). Ha jól tudom, nem sűrűn mozdultak ki otthonról, pedig itt is van mit nézni, és megcsodálni. Ami biztos, hogy Ausztrália ilyen szempontból jót tett a családjuknak, hiszen végre megismernek olyan dolgokat, amelyeket eddig nem, mert nem volt kedvük itthon nyitottnak lenni (ne fogjuk a sok munkára, mert szerintem, most többet dolgoznak, mint valaha),  s így a család is többet van együtt. (Sok olyan dologról ír a blogjában, amely Mo-n is ugyanúgy természetes, vagy legalább is nekünk az, nekik pedig új..ondolok itt az egészséges életmóddal kapcsolatban mindenre, pl.) Kint BB-partik vannak, itthon kerti bulik ezerrel, csak el kell menni rájuk. A társaság mindenhol lehet jó. Ott kint olyan életet élnek, mint itthon a középréteg, vagyis mint amit eddig itthon, de tény, hogy boldogabbak. De még egyszer mondom, ehhez el kellett menniük, mert itthon ezt nem tudták megcsinálni. Ugyanakkor továbbra is úgy vélem, nem Ausztália, hanem a változás szele tette őket vidámabbá. Lehet, hogy a mai énjükkel, ha újra itthon lennének, már másként állnának ezekhez a dolgokhoz, és itthon is meglátnák a jót.

Mi is fontolgattuk a kimenetelt, Bécsben még talán állásom is lenne, de mindenképpen úgy, hogy hazajöhessünk évente legalább kétszer (most is csak negyedévente jutunk el Demecserbe...). Ugyanis olyan munkánk van, ami nem a keresett szakmák közé tartozik. Egy festőművész és egy pedagógus? Bár lenne olyan szakmám, mint Tündének vagy Bandinak: könnyebben el tudnék helyezkedni. Lehetnék eü-dolgozó (kevés a lé, de legalább állás van), vagy adminisztrátor, vagy apehes. Nem baj, majd valamiből ezt is megtanuljuk, ha nem lesz állásom. A munka és a tanulás nem büdös. Végül is a családomban vannak, akik jól keresnek, pedig itthon maradtak és csókjuk sem volt. Jó szakmát választottak, arra születtek. Én elcsesztem 21 évesen. Szeretek tanítani, jól is csinálom, de másban is jó lennék, ha akkor nem kötöm le magam 7 évre egy önsajnáló író-tanonchoz. (Aki amúgy tök tehetséges, csak hát ő is haldoklik.) Nem a művészeknek áll a harmadik évezred: sem itt, sem máshol. Ha nincs a műben valami kütyü, észre sem veszik. Minimum ájpoddal kellene, hogy működjön egy installáció, vagy egy novella. Valahogy.